Intézményünk
Felvételi
Képzések
Tanév
Díjak és támogatás
Jogtár
Publikációk
Kapcsolat
Publikációk
A keresztényüldözések története 3. - Az apostolok vére
2011.02.17.
„A mártírok vére: mag.” Az ősi keresztény mondás szerint egyetlen, hitéért a halált is vállaló hívő tanúságtételéből sok-sok újabb keresztény születik. A görög martürosz szó egyszerűen csak tanút jelent, de a korai keresztények azt tekintették a legvégső értelemben a hit tanújának, aki ha kellett, élete árán is kitartott meggyőződése mellett. Jézus első apostolai és közvetlen tanítványaik ebben is példát mutattak: Pál és a Tizenkettő közül egyedül János halt természetes halált. Önfeláldozásuk eredményeként százmilliókat elérő, halhatatlan mozgalom született.
Szűkebb és tágabb tanítványai körében már maga a názáreti Jézus is számos alkalommal előre jelezte, hogy követőinek küldetésük teljesítése során üldöztetésekkel kell majd szembenézniük, miközben eljuttatják a megváltásnak és Isten királyi uralmának győzelmi hírét saját népükhöz, Izraelhez, majd pedig a lakott világ minden nemzetéhez. Ez a konfliktus azonban kezdetben inkább egy zsidó vallási belügynek tűnhetett a római impérium többi lakosának, és így a hatalom képviselőinek szemében is. Róma ugyanis nem törekedett arra, hogy kizárólagos módon meghatározza a birodalom lakosai által követendő vallási kultuszokat, rítusokat és formákat, amennyiben azok nem veszélyeztették politikai és hatalmi érdekeit. A zsidóság számára már Augustus által biztosított vallási önrendelkezési jog (politeuma) nyilvánvalóan védelmet és jogi garanciákat jelentett az első zsidó-keresztény igehirdetők számára, akik így  sikeresen tudták megszólítani nem zsidó környezetüket is üzenetükkel.

Az első mártírapostol és az utolsó tanú Závdáj (Zebedeus) két fiát, Jakabot és Jánost Jézus egy ízben a „mennydörgés fiainak” nevezte. Nekik maga a Názáreti jelezte előre, hogy szenvedéseit is követniük kell majd, amikor arra kérték, hogy királyságában a legelőkelőbb helyet nekik biztosítsa: „Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok inni azt a poharat, amelyet én kiiszom? Alá tudtok merülni abban az alámerítkezésben, amelyben én alámerítkezem? – Igen – felelték neki. – A poha-ramat ugyan ki fogjátok inni – mondta erre Jézus –, és alámerültök abban az alámerítkezésben, amelyben én alámerítkezem; de az ülőhelyet jobbomon és balomon nem az én dolgom megadni, hanem azoké az, akiknek Atyám elkészítette.” (Máté 20:22-23)
Jakab valóban az első volt a tizenkét apostol közül, aki életét adta hitéért, mivel Heródes király karddal kivégeztette (lásd múlt heti írásunkat: Akiket gyűlöl e világ. Hetek, 2011. január 21.). Testvére viszont az apostolok közül az utolsó életben maradt tanú volt. Éle-tének rendkívüli hosszúságáról Jézus – akinek János a kedvenc tanítványa volt –, rejtélyes szavakkal mintha azt sugallná: János egészen eljöveteléig életben marad. Be is teljesedett ez, hiszen a Jelenések könyvének tanúsága szerint Jézus valóban eljött Jánoshoz, és meg is mutatta neki egy profetikus „időutazásban” eljövetelének eseményeit.
János földi élete kiemelkedően hosszú volt apostoltársaiéhoz viszonyítva, hiszen a korai egyházatyák tanúsága szerint Trajanus császár idejéig (i.sz. 98–117) élt Efeszoszban. De Jézus előbbi kijelentése, miszerint ő is kiissza majd Jézus sorsának kelyhét, szintén beteljesedett rajta, noha életét nem erőszakos halállal fejezte be. Ugyanis Tertullianus közlése szerint, aki mintegy száz évvel János után élt, Domitianus császársága (i.sz. 81–96) idején Rómába idézték a már idős Jánost, és miután nem tagadta meg Jézusba mint Messiásba vetett hitét, egy forró olajjal teli üstbe vetették. Ám Jézus szeretett tanítványa mindezt sértetlenül élte túl, hasonlóan a három zsidó fiatalemberhez, akik Babilonban kerültek hasonló próbatétel elé Dániel könyve szerint. János ezt követően visszatérhetett Efeszoszba, és közel százéves koráig élt ott. Üldöztetések azonban folyamatosan érték: igehirdetése miatt deportálták Patmoszra, a börtönszigetre. Itt találkozott az ígéretnek megfelelően újra Mesterével, és láthatta meg a történelem végét, amint azt a Jézus kijelentései alapján írt könyvében megörökítette.

A Tizenkettő vezetője

Péter apostol vértanúságát Jézus szintén előre jelezte: „Bizony úgy van, ahogy mondom neked: mikor fiatal voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahová kedved tartotta; de amikor megöregszel, széttárod a karjaidat, más övez fel téged, és oda visz, ahová nem lesz kedved. – Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti majd meg Istent. És hozzátette: – Kövess engem!” (János 21:18-19) János számol be így idős korában írt evangéliumában, aki mintegy negyven évvel élte túl Pétert, így nyilván hallott arról, hogy társán is beteljesedtek Mesterük szavai, de a részletekbe nem avat be jobban. A széttárt karral való halál mindenképpen keresztre feszítésre utal.
János későbbi kis-ázsiai tanítványa, Papiasz, valamint Pálnak az Újszövetségben is szereplő tanítványa, római Kelemen azonban egybehangzóan utalnak arra, hogy Pétert a Nero alatt kitört üldözés során Rómában feszítették keresztre, állítólag fejjel lefelé, mivel ezt kérte, mondván, nem méltó arra, hogy ugyanúgy haljon meg, ahogy Jézus. (Ugyanezek a korai, hiteles szerzők Pálról szintén megerősítik, hogy ekkoriban szenvedett vértanúságot hitéért, de őt lefejezték, római polgár lévén.)

Jézus többi apostola

A többiek üldöztetéseit és halálát szintén a korai keresztény hagyományból tudjuk, bár nem minden adat tekinthető okvetlenül hitelesnek.
Simon Péter testvéréről, Andrásról Euszebiosztól és Jeromostól tudjuk meg, hogy miután a szkíták között is prédikálta az evangéliumot, Akhája tartományban a később róla elnevezett egyenlő szárú kereszten halt vértanúhalált szintén Nero idején.
Mátéról a korai hagyomány azt jegyzi fel, hogy a Kaszpi-tenger térségében és a párthusok között hirdette az evangéliumot, és szintén ezen térítő útjai során adta éle-tét hitéért.
Márk evangélistát, akit a korai írók Péter tolmácsaként neveznek meg, és aki Pál munkatársaként is feltűnik az Apostolok Cselekedeteiben, a későbbi hagyomány, Euszebiosz és Jeromos az Egyiptomban lévő alexandriai gyülekezet alapításával hozza összefüggésbe, és ide helyezi mártírhalálát is, szerintük a feldühödött tömeg Alexandria utcáján tépte szét Márk testét.
Bertalanról (Bar-Thalmaj), aki szintén a Tizenkettő egyike volt, Euszebiosz azt jegyzi fel, hogy a keleti területeken, Indiában és Örményországban hirdette az evangéliumot, és ez utóbbi területén szenvedett vértanúhalált.
Tamás, valamint a zelóta Simon és a Taddeus melléknevű Júdás mártírhaláláról szintén megemlékezik a későbbi keresztény hagyomány.

A pogányok főapostola

A nem zsidó népek közötti misszió úttörő vezéralakja az egykori farizeus, Saul, római polgári nevén Paulus, azaz Pál apostol volt, aki nem sokkal előbb még maga is a szárnyait bontogató egyház egyik legelkeseredettebb, meggyőződéses, voluntarista üldözőjeként részt vett az első keresztény vértanú, István megkövezésében is, helyeselve, hogy halálra ítélték; valamint főpapi felhatalmazással sok keresztényt bebörtönzött, hite megtagadására kényszerített, illetve megöletett. Ámde a Damaszkuszba vezető útján átélt, Jézussal való találkozás hatására a városba már mint Jézus Messiás voltának hirdetője érkezett meg, és egész hátralévő életútját ezen üzenet hirdetésének szentelte. Egyszersmind méltán tarthatjuk őt minden idők leghatékonyabb misszionáriusának, aki a már Jézus által programként meghatározott célt, vagyis a megváltás és Isten országa jó hírének a föld végső határaiig való eljuttatását elkezdte gyakorlatba ültetni, és ennek terén mindmáig a Názáreti leghatékonyabb eszközének bizonyult.
Pál apostol missziós munkája Damaszkusztól kezdve egészen Rómáig (esetleg Hispániáig) a Földközi-tenger medencéjének nagy részét érintette, és mindezt egyik leghűségesebb munkatársa, a polgári hivatását tekintve orvos Lukács a legjobb ókori görög történetírókhoz fogható alapossággal dokumentálta az Apostolok cselekedetei könyvében. Az ő beszámolója – a korabeli kívülálló források mellett – a legkézenfekvőbb forrás arról, hogy miként fogadta a korabeli hellén-római világ a zsidó Jézus tanítványainak üzenetét, amikor ők a diaszpórában élő zsidó hittestvéreik megszólításán túl a Mester utolsó parancsának értelmében pogány környezetüket is igyekeztek megnyerni a názáreti Jézus követésére. Mértékadó történészek vizsgálódásai a napjainkban is folyamatosan publikálásra kerülő nagyszámú korabeli feliratos anyag fényében csak még inkább megerősítik Lukács beszámolójának történetírói hitelét.

Az ellenérdekeltek megjelenése

Pál apostolnak és vele együtt a hellén-római világot megszólító többi tanítványnak az apostoli misszió első évtizedeiben még nem kellett a Római Birodalom egészére kiterjedő, illetve a központi államhatalom által indított üldöztetéssel szembenéznie. Konfliktusaik részben a Jézus messiási voltát elutasító, és ezen hitnek a diaszpóra zsidósága körében való terjedésével szemben minden követ megmozgató zsidó vallási vezetőkkel éleződtek ki, részben viszont üzenetük sikeres terjesztése során a hellén-római világ további, ám szintén vallási szempontból rivális, konkurens csoportjaival kerültek szembe.
Jól példázzák ezt a vallási konkurenciaharcot a Pál első európai állomásán, Filippiben lezajlott események. Egy fiatal rabszolgalány kéretlen jövendöléseire válaszul Pál rövid, de annál hatékonyabb imát mondott, amely a lányt az őt folyamatosan jóslásra kényszerítő szellemi befolyástól, gazdáit viszont az e tevékenység eredményeképpen befolyó bevételektől szabadította meg. Emiatt a lány gazdái Pált a város elöljárói előtt megvádolták azzal, hogy a római értékekkel összeegyeztethetetlen zsidó kultuszt terjeszti. A filippi városatyák – nyilvánvalóan a közhangulattól is vezettetve – mindenfajta vizsgálat nélkül nyilvános megszégyenítés és botozás után börtönbe zárták az egyébként római polgárjoggal rendelkező Pált és munkatársát.
Ez az eset is jól illusztrálja, hogy a keresztény igehirdetés növekvő befolyását és sikerét nemcsak a zsidó vallási vezetők, hanem a hellén-római vallás különböző képviselői, elkötelezett hívei is saját vallási-szellemi befolyásuk térvesztéseként értékelték. Ezért minden eszközzel megpróbálták mind a közhangulatot, mind pedig a politikai döntéshozókat a saját csoportérdeküknek megfelelően áthangolni. Mivel a római birodalmi politika a fentebb említett módon a vallási kérdéseket – egyes, minősített kivételektől eltekintve – nem kívánta központilag kontrollálni, az ilyen vallási jellegű konfliktusok kezelésének terén a helyi politikai vezetés és vezető szerepe felértékelődött.
Általánosságban elmondható, hogy az első század végéig a helyi politikai vezetőktől függött, hogy mennyire adtak teret a keresztény közösségekkel és missziós szolgálatokkal szembeni vallási ellenérdekeltek hangulatkeltésének, vagy éppen a görög-római lakosságban általánosságban is meglévő zsidó- és keresztényellenes előítéletek fellángolásának.  A fenti eset ennek egy negatív példája, amely nem vetett éppen jó fényt a helyiek büszke rómaiságára, hiszen vizsgálat és szabályos tárgyalás nélkül máris büntetést mértek az egyébként törvénytisztelő Pálra, aki ezt kiszabadulásakor fel is rótta a helyi hatóság képviselőinek.
A helyi politika vallási téren gyakorolt bölcs mértéktartásának kiváló példája viszont a filippi prokonzul, Gallio, aki átlátta azt a helyzetet, amibe Pál korinthoszi sikereire féltékeny vallási riválisai igyekeztek belerántani őt. Gallio ezért visszautasította a hitelvi és vallási kérdésekben való politikai döntés létjogosultságát, és így sikerült lehűtenie a felfokozott kedélyeket.

Társadalmi feszültség – állami védelem

Ezek a konfliktusok azonban eltörpültek Pálnak a következő jelentős szolgálati állomásán, a kis-ázsiai Efeszoszban (lásd keretes írásunkat) tapasztalt élet-halál küzdelme mellett, amelyről ő maga így emlékezik meg a helyszínről írt Korinthosziakhoz írt első levelében: „Mindennap meghalok [...]; ha pusztán emberi módon harcoltam volna a vadállatokkal Efeszoszban, mire mennék vele?” Vajon mi késztette ezt a szentimentalizmusra egyébként nemigen hajlamos, sokat próbált vezetőt arra, hogy ilyen erős kifejezésekkel jellemezze az Efeszoszban átélt tapasztalatait?
Pál közel három éven át hirdette az igét ebben a városban, Ázsia tartomány központjában, amely ekkortájt mintegy negyedmilliós lélekszámú lehetett. A hirdetett üzenet a nagy forgalmú metropolisz határain is túl terjedt, és „Ázsia tartomány összes lakója, mind zsidók, mind görögök hallották az Úr igéjét.” Azonban a Pál által hirdetett evangélium nem csupán beszédből állt, hanem karizmatikus jelenségek is kísérték ottani szolgálatát, amelyek betegek felgyógyulásában és démonűzésekben is testet öltöttek; sőt egy szellemi „párviadalra” is sor került, mely a Pál karizmatikus szolgálatát utánzó személyek (Skéva főpap fiai) nyilvános megszégyenülésével ért véget.
Mindez együttesen spirituális földindulást eredményezett egyébként az ezoterikus tudományáról ősidők óta nevezetes Efeszoszban, amint azt a Lukács által lejegyezett jelenet is jól bemutatja: „Sokan az ilyen illetéktelen tevékenységet folytatók (ti. babonasággal, okkultizmussal foglalkozók) közül összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették... Ily módon az ige az Úr ereje szerint növekedett és erősödött.” A Pál által erővel demonstrált evangélium alapjaiban rendezte át Efeszosz és Kis-Ázsia szellemi térképét, és gyökeresen megváltoztatta lakosai egy jelentős hányadának a világnézetét, sőt a kultúráról, a hagyományról és az értékekről való felfogását is.
Mindez viszont természetesen fenyegetést jelentett a korabeli hellén-római világ vallási status quo-jára nézve, és az ellenhatás sem váratott sokáig magára. Efeszosz ugyanis nemcsak az ún. mágikus „efeszoszi betűkről” volt nevezetes, hanem arról a pompázatos Artemisz-templomról is, amelyet az ókori világ hét csodája között tartottak számon. Ez a templom birodalomszerte nagy becsben állt, és csak úgy özönlöttek ide az ajándékok és a látogatók. Mint általában a nagy ókori kultuszközpontok, így az efeszoszi Artemiszion köré is egyfajta kultikus ipar, kegytárgyüzlet-ág épült fel, amely számos helyi és környékbeli mesterembernek, kereskedőnek adott biztos megélhetést. A Pál üzenetének középpontjában álló kijelentés, miszerint „az emberkéztől származó dolgok nem istenek”, nyílt hadüzenetet jelentett a bálványipar helyi képviselői számára, főképpen annak fényében, hogy úgy tűnik – káprázatos templom és kultuszszobor ide vagy oda – a monoteista üzenet a görögök között is halló fülekre talált.
Éppen ezért Filippihez hasonlóan itt is a gazdaságilag és vallásilag ellenérdekelt csoport, ez esetben az ezüstműves céh igyekezett egy szabálytalanul a színházban, forrongó lincshangulatban megtartott népgyűléssel kikényszeríteni a keresztény igehirdetés korlátozását, illetve a keresztény igehirdetők kirekesztését a város közéletéből a helyi politikai vezetőktől. Noha a több ezres (esetleg tízezres) tömeg két órán keresztül (!) skandálta a vallási fanatizmus és anyagi érdek diktálta jelszavakat, a város jegyzője, mit sem törődve a mégoly befolyásos mesteremberek lobbiérdekeivel, higgadtságra intett, és a törvényes bíróság előtti érdekérvényesítés útját javasolta a felhevült templomvédőknek. Ezzel újra bizonyságot adott a tárgyilagos, a hitvitáktól távolságot tartó politikai irányultságról, amely még egy ilyen pogromhangulatot is képes volt államférfihoz méltó módon kezelni. Talán éppen ez a viszonylagos nagyvonalúság, amely ezekben a döntésekben megnyilvánult, tette lehetővé, hogy egy ilyen nagy és heterogén elemekből összegyúrt képződmény, mint a Római Birodalom mégis ilyen sokáig képes volt megőrizni integritását és lakosainak lojalitását.

A szunnyadó vadállat ébredése

Néhány évtizeddel később azonban már a Római Birodalom legfelsőbb szintjén is megjelenik a keresztényekkel szembeni intolerancia. Pált első, császár előtti perében még felmentették az ellene felhozott vádak alól, de a rövid szabadlábon töltött időszak után Péter második levelében és Pál Timotheosznak írt második levelében mindkét apostol közeli vértanúságáról beszél, amely – a korai, megbízhatónak mondható hagyomány szerint – 64-ben Nero császár alatt következett be (a Római Birodalom által indított üldözésekről sorozatunk következő részében lesz szó – a szerk.).
Az 1. század végén született Jelenések könyve már reflektál a keresztények állami szintű üldöztetéseire. János maga is Patmosz szigetén írja meg a Jelenések könyvét, ahol saját közlése szerint „az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért” nyilvánvalóan száműzetésben volt. A hét kis-ázsiai gyülekezetnek címzett levelének egyikében, amelyet a pergamoni gyülekezet angyalához intéz Jézus, egyrészt azt írja: „Tudom a te dolgaidat, és hogy hol laksz: ahol a Sátán királyiszéke van”; másrészt említést tesz egy bizonyos Antipászról, aki mint „hű tanúbizonyság, megöletett ott, ahol a Sátán lakik” (Pergamonról és Antipászról lásd keretes írásunkat). A Sátán trónjára való utalás minden bizonnyal a monumentális Zeusz-oltárra utal, amelynek domborművei a gigászok és az olümposzi istenek küzdelmét mutatják be.
Úgy tűnik tehát, hogy a század közepén még viszonylag toleráns, jogbiztonságot nyújtó római birodalmi közeg a keresztények számára a század végére, talán nem függetlenül az egyre hegemonisztikusabb törekvést felmutató császárok személyétől, egyre inkább a Dániel könyvében előbukkanó negyedik világbirodalom karakterjegyeit kezdi felmutatni: „És íme, negyedik állat, rettenetes és iszonyú, és rendkívül erős; nagy vasfogai voltak, falt és zúzott, és a maradékot lábaival összetaposta...”

Répás László írása


A történelem színpadán

Efeszosz

"Van-e olyan ember, aki ne tudná, hogy az efeszosziak városa a nagy Artemisznek és mennybõl alászállott képmásának gondviselõje?" – tette fel a költõi kérdést a városi jegyzõ az efeszoszi polgárok rögtönzött "népgyûlése" elõtt, melynek egyetlen napirendi pontját az igehirdetõk meglincselése képezte (volna). Az Asia tartomány közigazgatási székhelyéül is szolgáló Efeszosz egyetlen dologról volt híres: arról az Artemisznek (latinul: Diana) szentelt templomról, amelyet az ókori világ hét csodája között tartottak számon. A szentély nemcsak szépségérõl és a benne elhelyezett fogadalmi tárgyak régiségérõl volt nevezetes, hanem gazdasági jelentõségérõl is, ami elsõsorban az itt letétbe helyezett kincsekbõl fakadt. "Ázsia közös bankja" – így jellemezte Efeszoszt egy görög szónok a 2. században. A városban valamilyen módon minden ezzel a templommal függött össze: a "bálványbiznisz" a pogány közösség legfõbb összetartó ereje volt, mint azt az ezüstmûves vállalkozó, Démétriosz is megállapította: "Emberek, tudjátok, hogy ebbõl a munkából származik a mi jólétünk, de látjátok és halljátok, hogy ez a Pál nemcsak Efeszosznak, hanem szinte egész Ázsiának nagy tömegeit elhitette és félrevezette, azt állítva, hogy az emberkéztõl származó dolgok nem istenek. Nemcsak az a veszély fenyeget minket, hogy ez az üzletág csõdbe megy, hanem a nagy istennõ, Artemisz templomát is semmibe veszik, és így õ, akit egész Ázsia tartomány, sõt az egész világ tisztel, el fogja veszíteni nagyságát!" A pogány városlakók ráadásul a római uralkodókkal is szoros kapcsolatot ápoltak: a császárok, valamint a szenátus és a római nép szobrait minden második héten körmenetekben hordozták végig a városon. Démétriosz és a többi mesterember mindenesetre nem véletlenül aggódott a vallási szuvenírüzletág hanyatlása miatt. Pál rövid két esztendõ leforgása alatt olyan sikerrel hirdette az evangéliumot, hogy "Ázsia [tartomány] összes lakója hallotta az Úr igéjét, mind zsidók, mind görögök". Isten olyan erõmegnyil-vánulásokat tett Pál keze által, amelyeket az Apostolok cselekedetei sokat látott lejegyzõje (Lukács) is csak a "nem mindennapos" jelzõvel tudott jellemezni: "úgyhogy [Pál] bõrérõl a kendõket, illetve az öveket is elvitték a betegekre, és a betegségek elhagyták azokat, a gonosz szellemek pedig kimentek belõlük." (Grüll Tibor)

Pergamon

A kis-ázsiai város akkor lépett a történelem színpadára, amikor Nagy Sándor birodalma felbomlott, s az egyik utód, Lüszimakhosz itteni kincstárát (benne 9000 talentummal) egyszerûen lenyúlta annak kincstárnoka, Philetairosz. Mivel neki nem lehettek örökösei, a város feletti uralmat testvéreire: Eumenészre és I. Attaloszra hagyta. Az utóbbi alatt Pergamon végleg függetlenedett a Szeleukida államtól, és bekebelezte a környékbeli területeket is (Müszia, Phrügia, Lükaonia, Pamphülia stb.). Az Attalidák királysága a legjelentõsebb ország lett Kis-Ázsiában, amely a keleten is terjeszkedõ Rómával azonnal baráti és szövetséges viszonyra lépett. Az uralkodók közül különösen kitûnt II. Attalosz, aki hírneves iskolával, mûemlékekkel és a 200 ezer kötetes világhírû könyvtárral díszítette városát. Ugyanõ építette a Kr. e. 2. század elsõ felében azt a gigantikus méretû oltárt, amelyet Zeusz tiszteletére szenteltek, és egyebek mellett a gigászok és az olümposzi istenek küzdelmét (gigantomachia) ábrázoló dombormûvekkel díszítettek. Teológusok, régészek és történészek között teljes az egyetértés abban, hogy a Jelenések könyvében a "pergamoni gyülekezet angyalának" írt levélben olvasható mondat: "Tudom a te dolgaidat, és hogy hol laksz: ahol a Sátán királyiszéke van" – csakis erre a Zeusz-oltárra vonatkozhat. Külön érdekesség, hogy az oltár reliefjeit 1879-ben a német állam és a Török Birodalom közötti szerzõdés értelmében Berlinbe szállították, ahol elõbb a Régi Múzeumban (Altes Museum) állították ki, majd 1897 és1901 között egy speciálisan a pergamoni feltárások bemutatására szolgáló új épületben helyezték el (Pergamon Museum), ahol az oltár mindmáig megtekinthetõ. Róma és Pergamon kapcsolata is érdekesen alakult. A pergamoniak mindig is Rómát támogatták, hiszen a Szeleukidák mindkettejük ellenségei voltak. Kr. e. 205-ben valószínûleg a pergamoniak adták át Rómának azt a "pessinusi fekete követ", amit Rómába szállítottak, és a városfalon kívül emelt szentélyben a Nagy Anya (Magna Mater) néven tiszteltek. A szentként tisztelt meteorkövet egy jóslat hatására vitték át Phrügiából, mivel Róma sehogyan sem tudott felülkerekedni az Itáliát Kr. e. 217 óta sikeresen pusztító Hannibálon. Megdöbbentõ tény, hogy a "fekete kõ" átszállítása után három évvel a rómaiak teljes gyõzelmet arattak a pun hódító felett, s az ezt követõ fél évszázad leforgása alatt szinte az egész Keletet – így magát Pergamont is – bekebelezték. Ez utóbbi úgy történt, hogy az utolsó pergamoni uralkodó, az utód nélkül elhunyt III. Attalosz i.e. 133-ban egyszerûen végrendeletileg Rómára hagyta királyságát és annak mesés gazdagságát (az ország területén ötszáz város feküdt!), amely így valósággal a rómaiak ölébe hullott.  Ebbõl szervezték meg Asia provinciát, amely a Római Birodalom leggazdagabb keleti tartománya lett. A város a császárok alatt is tovább virágzott, s bár sohasem vált közigazgatási központtá, pompás épületei arról vallanak, hogy vallási és kulturális központ szerepét hosszú ideig megõrizte. (Grüll Tibor)

A pontifex maximus látogatása

Abban az évben, amikor III. Attalosz elhunyt, Publius Cornelius Scipio Nasca Serpio római pontifex maximus – a birodalom legfõbb vallási vezetõje – váratlanul Pergamonba utazott. Korábban ennek a tisztségnek a viselõi soha nem hagyták el Rómát. Serpio azonban nem is tért vissza, Pergamonban halt meg i.e. 132-ben. Egyes feltételezések szerint a Babiloni Birodalom bukása után a magukat Nimródtól eredeztetõ babiloni fejedelmek és bölcsek – mágusok – Pergamonban telepedtek le. A város birtokba vétele révén így Róma egyesíthette az istenek és emberek közötti legfõbb "hídverõ" feladatkörét – ezt jelenti szó szerint az etruszk eredetû, és Rómában már az i.e. 4. századtól használt pontifex maximus kifejezés – az õsi napkeleti tudással.
A titulust néhány évtizeddel késõbb Julius Caesar vette fel, majd a római császárok viselték. Róma bukása óta a pontifex maximus címet Róma püspökei, a katolikus egyház pápái használják, a mai napig. (Morvay Péter)

Antipász, a pergamoni vértanú

Antipász Pergamon püspöke volt Domitianus császár idejében, 83-ban. Nevének jelentése: "mindenki ellen", ami azt jelképezheti, hogy egyedül õ tartott ki a hitben a gonoszság minden erejével szemben. A tradíció szerint Antipászt János apostol kente fel a pergamoni gyülekezet püspökévé. Haláláról Szimeon Metafrásztész bizánci martirológus számol be, eszerint Pergamon lakói démonokat imádtak, akik meg is jelentek nekik, és közölték velük, hogy nem élhetnek tovább azon a helyen, és többé nem fogadhatják imádóik áldozatát, mert Antipász ereje elûzi õket onnan. Ezért Pergamon lakói elfogták Antipászt, és átadták a város konzervatív értékeket õrzõ kormányzójának, aki megpróbálta meggyõzni Antipászt arról, hogy a régi dolgok tiszteletre méltóbbak az újaknál. Ennélfogva, úgymond, a görögök vallása tiszteletre méltóbb a keresztény hitnél, mert régebbi annál, és az idõ múlásával csak egyre tisztább. Másfelõl a keresztények hite nem méltó a tiszteletre, mert késõbb kezdõdött, és kevesebben is követik.
A hagyomány szerint Antipász ezzel az érvvel éppen Káin és Ábel példájával szállt szembe: Káin idõsebb volt Ábelnél, mégis Isten Ábelt fogadta el és nem õt. Káin ezért megölte a testvérét, és ezután minden ember gyûlölte és megvetette õt a tettéért, pedig õ volt az idõsebb; tehát a görögök istentelensége is megvetendõ a keresztény hittel szemben, noha régebb óta ismert. Amikor a kormányzó és a görögök meghallották ezt a választ, haragra gyulladtak, és miután az idõs Antipász elutasította, hogy tömjént vessen a császár vörösen izzó, bika alakú rézoltárára, õt magát dobták bele elevenen. Kínhalála közben buzgón imádkozott, dicsõítette Isten hatalmas erejét, és megköszönte neki, hogy szeretetébõl méltónak ítélte õt a szenvedésre. (Szöllõsi Tibor)

Forrás: hetek.hu
Publikálta: Adminisztrátor
© 2011 Szent Pál Akadémia